Karácsonyi mese

Fogadjátok szeretettel Nezvál Eszter alkotó-fejlesztő meseterapeuta legújabb karácsonyi meséjét, melyben a már jól ismert állatok és természetesen új figurák is feltűnnek. A mese elolvasása után pedig meg is hallgathatjátok jómagam tolmácsolásában a bejegyzés végére görgetve. Jó szórakozást kívánok!

***************

Nezvál Eszter: Karácsonyi mese

Történt egyszer, hogy az erdő-mező lakóira ráköszöntött a december. A legtöbben türelmetlenül várták, hogy essen a hó. Drazsé, a nyúl azért szerette a havat, mert betakargatta, melegen tartotta föld alatti vackát. Tási, a kacsa imádott széles talpacskáival különböző formákat rajzolni a friss hóba. Bee, a bárány ilyenkor kedvelt a legjobban bújócskázni, mert fehér bundája egybeolvadt a hótakaróval, és sokáig tartott, mire rátaláltak. Kajla, a kutya pedig, mint mindennel, ami körülvette, nagyokat játszott: elkapta a szállingózó pelyheket, harapta-túrta a havat, hempergett a domboldalon. Egyedül Pamacs, a macska nem várta igazán, inkább a melegben heverészett, és cseppet sem szerette, ha nedves lesz a lába.

Mindezzel persze a hófelhők mit sem törődtek. Vidáman és könnyedén repkedtek a szél szárnyán, s ahogy egyre többen gyűltek össze, lelassulva, elnehezedve szürkéskékké változtatták az eget. Miklós nap előestéjén leesett az első hó.

Ez idő tájt a Télapó már nagyon készülődött. Rossz kedve volt, mert semmi nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Késett a posta, és nem érkezett meg hozzá minden levél. Elromlott a szán, és nem volt biztos, hogy lesz hozzá megfelelő alkatrész. Az egyik rénszarvas pedig, akit Poro*-nak hívtak, gyomorrontást kapott, mert megdézsmálta a csomagolásra váró csokimikulásokat. Télapó nagyon aggódott, hogy nem tud elindulni időben. Fel-alá járkált a szobájában, amikor egy manó kopogtatott az ajtaján.

- Elkészült a szán! – kiáltotta izgatottan. – A rénszarvas is sokkal jobban van. És sikerült elérnünk Zuzut, a leggyorsabb postagalambot. Már csak egy levél érkezésére várunk, a többit most dolgozzák fel a manóim.

Télapó megkönnyebbülten sóhajtott. Ezek szerint mégis minden rendben. Időben ott lesz mindenkinél az örömet okozó meglepetés.

Nem tudhatta azonban, hogy az az egy levél, amely késik, éppen az erdő-mező lakóinak közös levele. Minden évben együtt írták meg, gondosan megfogalmazva, mire is vágynak. Többnyire olyasmit kértek, amire mindannyiuknak szüksége volt: hidat a tó fölé, hintát a rétre, új táblát az eredi iskolába. Az idei levelükben viszont egészen különleges kívánság lapult. Egy hóembert szerettek volna, ami nem olvad el.

Emiatt a különleges kívánság miatt sokáig tanakodtak, mi legyen a levéllel, hogy biztosan megkapja a Télapó.

- Rám inkább ne bízzátok, mert kissé szeleburdi vagyok – mondta őszintén Kajla.

- Én pedig nagyon lassú, sosem érnék oda vele – motyogta Bee.

- Én nagyon félek, hogy megijeszt valami útközben… - hebegte Pamacs.

- Én sajnos nem érek rá. Rengeteg még a tennivalóm a répaföldemen – sóhajtotta Drazsé.

Így aztán Tásit bízták meg, hogy juttassa el a postára. Csakhogy mikor elindult vele, éppen nagyon fújt a szél, elragadta a levelet, és egyenesen a tóba repítette. Kurutty, a béka halászta ki belőle, de addigra teljesen elmosódott az írás. Másikat kellett hát készíteni. Megkérték újra Nolut, az erdei manót, hogy fogalmazza meg még egyszer, és vesse szép levélpapírra. Végül megkérték Borzast, a baglyot, hogy repüljön el vele, mert már nagyon sok időt veszítettek.

Így történt, hogy a levél késve indult útnak, el is akadt valahol menet közben, és hiába szárnyalt vele Zuzu, a leggyorsabb postagalamb, a Télapó már útra kelt rénszarvasos szánján, mire a levél megérkezett hozzá.

Az erdő-mező lakói mit sem sejtve, boldogan ébredtek a behavazott reggelen. Összegyűltek a tisztáson, játszottak, hógolyó-csatáztak, és arra gondoltak, hogy biztosan a Télapó küldte nekik a havazást.

- Építsünk hóembert! – kiáltotta Drazsé.

- Szerintetek tényleg nem olvad majd el? – kérdezte halkan Bee.

- Próbáljuk ki! – kiáltotta Kajla.

- Hogyan? – kérdezte Drazsé.

- Pamacs nem szeret kijönni, de szeret velünk játszani, és a hóemberre is nagyon vágyik. Vigyük be hozzá – jelentette ki nemes egyszerűséggel Kajla.

- De mi lesz, ha mégis elolvad? – merengett Bee.

- Ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha kipróbáljuk. Különben is, lett híd a tó fölött, hinta a réten, új tábla az erdei iskolában, biztosan ez a kérésünk is teljesül! – lelkendezett Tási.

Ezzel mindannyian egyetértettek. Együtt mentek a Pamacs háza előtti tisztásra, és egy szép, formás hóembert készítettek. Drazsé hozta hozzá a répa orrot, Kajla vizes tálkája lett a kalapja, Tási a sálját kötötte a nyakába, Bee pedig a seprűjét adta a kezébe.

- Hát ti mit csináltok itt? – kukkantott ki Pamacs, résnyire nyitott ajtaján.

- Hóembert építettünk – vakkantott Kajla.

- Bevihetjük? – kérdezte vidáman Tási.

- Mármint hozzám? – döbbent meg Pamacs.

- Igen. Tudjuk, hogy nem szereted, ha vizes lesz a lábad, ezért itt csináltuk. És bevisszük hozzád. Hogy te is láthasd. És nem fog elolvadni, hiszen ezt kértük a Télapótól. Mivel ma van a napja, bizonyosan teljesül! – lelkendezett Tási.

Pamacs hitte is meg nem is, de mire felocsúdott, már ott állt a szobája közepén a gondosan elkészített és felöltöztetett hóember. Körbeállták, és sokáig csodálták. Azután beszélgettek egy darabig, de mire leszállt az este, mindenki a saját ágyában várta a reggelt, hogy kiderüljön, megtörténik-e a csoda.

Mindannyian korán ébredtek, és első útjuk Pamacs házához vezetett. Szinte egyszerre értek oda. Földbe gyökerezett a lábuk. Az ajtó tárva-nyitva volt, barátjuk pedig mérgesen hordta ki a vizet vödörrel. Mindenhol törülközők, rongyok - próbálták felitatni a tegnapi hóember szívfacsaró maradványát.

- Nem sikerült - suttogta Bee.

- Nem értem… - hebegte Tási.

Gyorsan Pamacs segítségére siettek, és kitakarították a házat. Szomorúan találgatták, vajon odaért-e a levelük, vagy valami más baj lehet, de nem tudták, hogyan járhatnának utána.

Az erdő-mező lakóinál lassan teltek a napok karácsonyig. Csendesen készülődtek az ünnepre. Még néhányszor megpróbáltak el nem olvadó hóembert építeni, de ahányszor kisütött a nap, annyiszor kellett csalódniuk.

Mindeközben, mikor Télapó visszaérkezett ajándékosztó útjáról, kézbe vette az egyetlen megkésett levelet. Nemcsak azon kellett hosszan gondolkoznia, mikor tudja teljesíteni a kívánságot, hanem azon is, hogy hogyan. Összehívta háza apraját-nagyját, és a segítségüket kérte. De ők is csak a vállukat vonogatták, hümmögtek, sóhajtoztak.

Aztán egyszer csak megszólalt Poro, a falánk rénszarvas.

- Kérjük meg a Karácsonyi Angyalt! Ő biztosan tud segíteni. A múltkor mézes süteményt szállítottam neki, és láttam, hogy csuda dolgokra képes.

- Nagyon jó ötlet, köszönöm! – derült fel Télapó.

Befogatott a szánjába, és Poro három társával együtt elrepítette őt az Angyalhoz. Nem tudni, miről, de hosszan beszélgettek, és Télapó békés mosollyal tért haza otthonába. Most már nyugodtan tölthette jól megérdemelt pihenését.

Az erdő-mező lakói a legszebb fenyőfát választották ki karácsonyfának. Épp a tisztás szélén magasodott, könnyű volt megközelíteni. Minden nap meglátogatták, és vittek hozzá valamit. Mézeskalács formákat, száraz virágot, aszalt gyümölcsöt, saját készítésű díszeket akasztgattak rá. Gyönyörű lett karácsonyra.

Szeretettel készülődtek az állatok az ünnepre. Sajnálták, hogy nem teljesült a kívánságuk, de annak nagyon örültek, hogy együtt lehetnek ezen a szép estén.

Ünneplőbe öltöztek, és mindenki magával vitt egy személyes ajándékot. Olyat, amit ő talált ki, készített el, csomagolt be, és bármelyik barátja bontja majd ki a fenyőfa alól, örömet szerez vele neki.

Mikor minden meglepetést rejtő csomag a büszke fenyő alatt rejtőzött, énekelni kezdtek.

Abban a pillanatban szállingózni kezdett a hó. Mire a dalok végére értek, egyre erősebben havazott. S ahogy hullott egymásra száz meg száz hópihe, egyszer csak gombóccá kapaszkodtak össze. Nőtt, növekedett a pocakja, kikerekedett a feje, kinyúlt a két karja. Nem telt el sok idő, ott állt előttük egy csillogó, tökéletes hóember.

- Sziasztok, Lumi* vagyok – köszöntötte a tátott szájjal csodálkozó jelenlévőket.

Mire meg tudtak szólalni, addigra Lumi sokat mesélt magáról, a hófelhők birodalmáról, a Télapóról, a rénszarvasairól és a manóiról, no meg az angyalokról.

Mire szóhoz jutottak, egészen úgy érezték, mintha mindig is ismerték volna Lumit, mintha ott élne közöttük, és a mindennapjaik része volna.

Mikor elérkezett az ajándékozás ideje, a barátok összenéztek. Szavak nélkül is értették, hogy mind ugyanarra gondolnak. Az ő ajándékuk megérkezett. Kívánságuk valóra vált. Lumi nem fog elolvadni.

Egyszerre bólintottak. Pamacs csinos kis hócsizmájában kivette a karácsonyfa alá rejtett ajándékát, és odalépett a hóemberhez.

- Boldog születésnapot! – mosolygott rá, és átnyújtotta.

A többiek is mind felsorakoztak, és egyenként köszöntötték új barátjukat.

A fenyőfa csúcsán észrevétlenül kucorgott a Karácsonyi Angyal, és ragyogva figyelte örömüket. Ő volt azon az éjjelen a legfényesebb csillag.

 

*Poro – finnül rénszarvast, Lumi – finnül havat jelent.

 

Örömmel és mosollyal teli adventi, karácsonyi készülődést kívánok!